Rabnő

Voltunk nyaralni. Ő is a családjával, én is. Egyszerre, egy időben, egy helyen. Én nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerű és ennyire természetes lesz. Perverz módon természetes.

kaptam Tőle egy nyakörvet. Egyszerű. Szeretem. Olyan, mintha mindig velem lenne. Ez az egész, hogy megváltoztam, meg ilyesmi… tudom, hogy így. És tudom, hogy a “megváltozás” gyorsabb, mint ami a visszaváltozás lesz. Van, amikor nagyon elkap. Van, amikor tiltakozom.

Megint úúúúúúúúúúúúúgy hiányzik

Tegnap találkoztunk. Azt mondta, hogy megváltoztam. Mondjuk nem csodálkozik ezen. És így, hogy megint tudom, hogy az övé vagyok, hogy mellettem van, és hogy nem enged el, minden más. Most süt a nap

Nagyon jó volt beszélgetni Vele. Nagyon jó volt, hogy végre újra megsimogatott. Tudom, hogy más ezt nem érti meg, én meg nem tudom megmagyarázni. És nem is tehetem. Sokmindent elmondott, ami csak nekem szól. És ez nem nyilvános.

A dolgok másik fele, hogy sokan nem is értenék meg, hogy mi ez az egész, ami köztünk van. Nem tudják, hogy mit jelent, hogy vakon, feltétel nélkül bízni a másikban. Nem tudják milyen, amikor rábízhatod magad, mert félt, óv, megvéd. Nem tudják, hogy milyen a totális öszinte kapcsolat, ahol nem szerepet játszol, hanem saját magad adod. Elképzelni sem tudják, hogy milyen az az érzés, amikor tudod, hogy vakon bíznak benned, amikor olyan dolgokat is elmondanak, amiket soha, senkinek, semmikor.

Ettől különleges a miénk. Összetartozunk. Nem akarok másé lenni. Ő pedig úgysem hagyná. És ez így jó.

most jutottam el oda, hogy totálisan feladjam. Úgy látszik, hogy ennyi idő kellett ahhoz, hogy domináns énem ismét előretörtjön, és eldöntse, hogy nem érdemes foglalkoznom mással, kizárólag magammal.

Úgyhogy vissza a régi kerékvágásba… edzés, úszás, pilates…

Sikerült lefogynom eddig 11 kg-t, nem látom, hogy akadálya lenne még egyszer ennyinek. De kizárólag magamért.

Igen, sok hibát elkövettem, bár nem nevezném annak. Inkább a tapasztalatlanság… soha nem voltam még ilyen helyzetben, mint most. De azt hiszem, túl lehet élni. Legalábbis ma így érzem. Aztán meglátjuk, hogy igazam van-e.

Azt mondják, amibe nem halsz bele, az megerősít. Nem tudom, hogy így van-e, én mindenesetre pokoli gyengének érzem magam. Épp ezért, önző módon kizárólag csak magammal fogok foglalkozni, legalábbis egy darabig.

senki sem vagyok nélküled… hetek óta nem igazán dolgozom, nem igazán csinálok semmit, csak jár az agyam, hogy … nem is tudom, hogy min. Nincs annál szarabb, mint amikor az ember csak úgy van, és várja, hogy múljanak a percek, órák, napok, hátha picit jobb is lesz. Holott a szíve mélyén tudja, hogy soha, soha nem lesz jobb. Talán majd egyszer. Talán. Majd. Egyszer. Vagy az is lehet, hogy nem.

Megsimogatta egy srác az arcom, és sírva fakadtam, mert nem Te voltál. Pedig ő nagyon akarna engem. De hát én meg a Tiéd vagyok.

Néha azt kívánom, hogy küldenél el a francba. Néha azt, hogy ess nekem, szedj szét, hogy érezzem, hogy kellek. Valószínűleg egyik sem fog bekövetkezni.

Ma felhívom a tetkóst, és kérek tőle időpontot. A képet majd elküldöm. Tudod, hogy neked készítem.

Annyira megváltoztattál, hogy nem találok önmagamra. Más mellett nem tudok olyan lenni, mint melletted. Másnak úgysem engedném. Viszont már nem vagyok olyan, mint amilyen voltam mondjuk tavaly nyáron. Jelenleg esélyem sincs bármit újrakezdeni.

Úgyhogy még várok, reménykedek, hátha…

… sokminden eszembe jutott, ami kimaradt az előző levélből. De ha már azt megírtam, akkor úgy kerek, ha ezeket is hozzáírom.

Mindazok ellenére, amiket írtam,

- persze ugyanúgy szeretlek. Azt gondolom, hogy ez nem is nagyon fog változni. Ha valakit megszeretek, az mindig a szívembe lesz. Ezt csak azért írom, hogy tudd.

- persze ugyanúgy várlak. Csak most már valahogy azt gondolom, hogy nem egy-két óra, egy-két nap, hanem egy-két hónap, vagy még több idő lesz, mire újra találkozunk. Bízom benne, hogy tévedek.

- persze ugyanúgy a tiéd vagyok. Hiszen te csináltad azt belőlem, ami vagyok, és ez nem múlik el nyomtalanul.

- persze ugyanúgy kívánlak. Nagyon nagy bennem a vágy, és teljesen szétfeszít az az érzés, hogy nem érsz hozzám, nem baszol meg, nem dugod meg a szám.

- persze ugyanúgy szeretnék veled mindent megtenni. Akár nő, akár pasi, akár pár… ezek a vágyak nem múltak el. Még mindig előttem van akár a bilincs, akár a lánc, a póráz, a nyakörv, a tanárbácsi, a szobalány.

Rengeteg minden van még bennem, de minden szónál eszembe jut, hogy megígértem, hogy nem zavarlak, hanem várok… de olyan nehéz.

Jó éjt szerelmem

Szia Kedvesem!

Napok óta azon gondolkozom, hogy írjak-e vagy sem. Még most sem tudom, hogy ez jó ötlet-e, de hát… úgy látszik, hogy mégsem vagyok annyira türelmes, mint amennyire gondoltam magam.

Eltelt 3 hónap. Negyed éve nem láttalak. Volt sok kifogás, hogy miért nem, és én mindegyiket elfogadom, elhiszem.

Eltelt 2 hét, hogy nem beszéltünk. Igen, tudom, írtad, hogy beteg a kisgyerek, természetesen ezt is elfogadom, ezt is elhiszem. Tudom, hogy jó apa vagy, és épp ezért egyáltalán nem feltételezem, hogy úgy mondanál ilyet, hogy az nem lenne igaz.

Eltelt 1 hét úgy, hogy egy sort sem írtál. Nyilván erre is van magyarázat, amit egyszer, ha úgy alakul, hogy megtudok, el fogom fogadni, és el fogom hinni.

De … tudod… ennyi idő után azért az emberben mégis felvetődik, hogy vajon miért van ez így. Tényleg a körülmények? Tényleg ennyi minden jön össze? Tényleg nem vagyok még annyira sem fontos, hogy két szóban elmond, hogy mi a gond? Vagy egyszerűen már annyira érdektelen vagyok, hogy nem érek annyit sem, hogy elküldj magadtól?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már nem szeretlek. De tudod, én egy nagyjából egyenlő kapcsolatot szerettem volna. Persze a miénk soha nem volt az, hiszen mindig felettem álltál, és ez így jó. Épp ezért szeretlek. De tudod egy utolsó, full érdektelen utcasarki prostival sem bánnak így.

Nem tudom, hogy milyen hibát követtem el, és hogy miért kapok ekkora büntetést. Nyilván megérdemlem. De azt hiszem, hogy most már látom, hogy hol a helyem.

Tudom, hogy azt mondad, hogy soha nem engedsz el, hogy összetartozunk, és hogy akármi lesz, mindig vissza akarsz szerezni. Ezt most kicsit nehéz elhinnem, hiszen megtartani sem szeretnél. Jaj, szinte látom magam előtt, hogy felháborodsz ezen, vagy tiltakozol. De tudod, hogy igazam van. Ha kellenék, akkor nem írnám ezt a levelet. Ha kellenék, akkor találkoznánk. LLett volna rá 3 hónap. Ha fontos lennék, már rég kerestél volna. Erre is volt 2 hét. De semmi…

Azt hiszem, hogy én nem kereslek többet. Belefáradtam abba, hogy folyamatosan alázom magam azzal, hogy hívlak, írok, és nincs rá válasz. Tudom, hogy erre sem lesz, és nem is várok. De ismersz, és tudod, hogy ezt azért írom le, hogy tudd, hogy hogy érzem magam.
Szia,

…. eltelt 10 hét. Tök árva vagyok nélküle. Már hívni sem tudom, mert…. mert. Csak várjam, hogy jelentkezik. Azt mondja, hogy nincs semmi baj sem velem, sem vele, sem velünk, csak… mindig közbejön valami.

Nagyon rossz nélküle. Néha feladom. Ilyenkor jó lenne hívni, hogy legalább a hangját halljam, de 1 hete beszélni sem tudunk. Azt hiszem, eddigi életemben ez a legnagyobb próbatétel. És nehéz úgy megfelelni, úgy túljutni rajta, hogy nem látom, hogy hol és mi a vége. Nem mondom, hogy nem érdemes, hiszen hiszek neki. De most már látnom kell, hogy teljesen biztos legyek.

Tulajdonképp már több mint 8 hét telt el azóta, hogy utoljára láttam. De megnyugtat, hogy minden nap beszélünk, illetve majdnem minden nap. Megnyugtat a hangja, a hangszíne, a szavai, amit, és ahogyan mondja.

De azért hiányzik.

Persze lelkileg is. És fizikailag is. Jó lenne már éreznem ismét a hatalmát. Hetek óta szinte ugyanazt tudom csak írni, mert nem történik semmi. Bár néha feladom. De akkor megint megnyugtat. Így csak várok, más lehetőségem tulajdonképp nincs is. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi türelem van bennem. 8 hét. Leírni, és kimondani is sok. Nagyon nagy idő. Annyi minden történhetett volna… annyi mindent kell bepótolni.

Néha lázadok. Ellenkezek. És ez így is marad egészen addíg, amíg nem fogom látni.

… még mindig változatlan. 4 hét helyett már 5 telt el, és még mindig, ugyanúgy… csak picit jobban aggódom. Nem tudom mikor fogom feladni…